Ecset festék nélkül, érzések lényeg nélkül

Rövid leszek - mondta a kígyó és felmászott a sínre. És mondom én is, éppen várom töltődjön le a Lubuntu, hogy installáljam fel virtuális gépre, és tegyem rá az ECSET-et. Olyan munka, ami úgy érzem meghaladja a jelenlegi tudásomat, de talán, hátha, esetleg, szintbe tudom hozni magam, és meg tudom csinálni. Remélem. Tényleg nem tudom. Azt viszont tudom, hogy most ha nem foglalom le magam, akkor összeesek. Mint egy barna törpecsillag, magamba roskadok, minden látványos jel nélkül, nem lesz nova, nem lesz fekete lyuk, csak egy nyoma a hajdani ragyogásnak, egy fekete törpe képében, körülötte egy táguló interplanetáris köddel. Ha ez megtörténik, a környezetem nem fogja megköszönni, viszont javamra válna, mert a jelek szerint ez kéne ahhoz, hogy az életem elinduljon jó úton. Lever a magány. És az unalom. És bizonyos szinten a felismerés, hogy 27 és fél éves leszek pár nap múlva, és sehol nem tartok az életemmel. 10 évvel ezelőtt baromira nem ezt képzeltem el magamnak. Mostani kilátásaimmal 10 év múlva viszont pont itt leszek, mélabúsan és baszatlanul, szépen magyarul megmondva. Aki azt mondta, hogy a pénz nem boldogít, még nem próbált meg bőgni egy limuzinban vagy egy dubai-i szálloda legfelső emeletén egy jakuzziban. És a pénz, illetve a hiánya, még a legkisebb problémám. Igazából szellemi és érzelmi téren érzem az életem beteljesületlennek. Leányzóval kiújultak megint az egymás iránti érzéseink, de annyit ér. Az elvemből nem adok, hogy 20 év alatt nem érdekel párkapcsolat, ő még a hegedűse után nyáladzik, egyáltalán még azt sem tudom megérteni, hogy mi a francot ért azalatt, hogy szeret, mert azt, hogy törődik velem, hogy érdekli, hogy mi van velem, hogy számíthatok rá, ilyen standard egyszerű dolgokat, nem. Ezeket az érzéseket a hegedűsének tartogatja, én nem férek már bele. Még így sem, hogy közben rájött, javarészt hála egy kiakadásomnak, hogy mennyire felszínes volt, van és lehet vele bármi is. De azt mondja, szeret. Csak ebből nem érzek semmit, empátiahiány ide vagy oda. Lehet csak én látom rosszul, de aki szeret valakit, nem így viselkedik vele. Mindegy, tartom vele a kapcsolatot, tudom, hogy hülyeség, de túl sok energiámat öltem bele abba hogy egyáltalán szóba álljon megint velem, hogy most hagyjam ezt elveszni. Max visszaveszek az aranyosból, oszt ha nem képes tolerálni megint a kritikát, így járt. Ha kellek, ott leszek, mivel ő nem nekem, ezért nem érdekel a következmény, bassza el megint ő, én nem fogom. Másik oldalról viszont nyomaszt egy másik hülye érzés: az az elv, hogy az átlaga vagy annak az 5 embernek, akivel körülveszed magad. Ilyen téren nagyon szarul állok. Nincs is 5 állandó, közeli barátom o.O De ha vesszük akik vannak, amennyire vannak, BB az egy normális, követhető személyiség, a többiek éretlenek és nem elég realisták. És fogalmam nincs hogy szerezzek új, magamhoz jobban illő legjobb barátokat... Még a koncepció is idétlen, hiszen a meglevőket sem akarnám hanyagolni, de... miért is ne? Ők is ezt teszik velem. Egy olyan személy, aki közel áll hozzám, nem kérdezte meg az elmúlt fél évben, amióta a leányzóval szétmentünk, hogy "hogy vagy?", "segíthetek?", vagy ne adjisten, amit abszolút el sem várhatnék: "ma este beszélhetünk a te lelki problémáidról, a kivétel kedvéért?". Amit én nyújtok az embereknek, qrvára nem viszonozza senki, és kezd nagyon tele lenni vele a hócipőm. Fel fog menni bennem a pumpa, összegyűl a feszültség, és utána elmehet mindenki aki nem azt nyújtja, amire szükségem van, a jó büdös pixába. És mostani szemmel nézve kegyetlennek fog tűnni, meg igazságtalannak, de tulajdonképpen csak szépen learatom amit pozitív karmával eddig elvetettem: megkapja mindenki amit érdemel, és végre akkor, talán, hátha, én is. Bassza meg a világ, ha nem úgy pattog ahogy én pöcögtetem.

Csend van, megyek az úton, nem szólnak hozzám.
Nincsen szeretőm, nincsen ágyam, nincs hazám.
De bárhol járok, nekem mindenütt ugyanúgy jó.
Én, a nyughatatlan világcsavargó.

Road - Világcsavargó

Magányomban álmodoztam rólad...

 Ülök a melóban és unatkozok. Nem csörög a telefon, nem szól bele a másik oldalon egy lánynak a hangja, nem nevetgélek ezzel a hanggal órák hosszat. Tengap délután amikor hazaértem, befeküdtem az ágyba, bekajáltam a nagyanyám-féle édességet, és utána elfogott egy üresség-érzet. Volt időm filmet nézni, játszani, amit csak akartam. Kedvem nem volt. Hiányzott az, hogy telefonos összeköttetésben legyek a leányzóval. Úgyhogy lefeküdtem aludni. Az előző este jócskán kifárasztott, későn (vagy az már korán volt?) feküdtem le, és keveset aludtam. Szóval lefeküdtem, és ma reggelig aludtam. Nem egyhuzamban, felébredtem valamikor az éjjel, de úgy döntöttem, túl sötét van ahhoz, hogy érdekeljen a világ. A telefonomat azért leellenőriztem, hátha, valamilyen csoda folyamán, van egy bejövő hívás, egy SMS, valami. De hát a leányzó táborban, telefon nélkül, Szárpika Angliában, Doki meg túl kretén ahhoz, hogy normális napon, normális időben keressen. Úgyhogy természetesen semmi bejövő nem volt Nórikán, úgyhogy pár másodperc múlva már aludtam is tovább. A karom is jobban fáj az esti kiakadás óta. Ilyen az, amikor a fiziológiai problémát energetikai úton kezelem, és akkor a feje tetejére áll az energia-háztartásom. Sebaj, van három napom rendbe rakni. Vasárnap lehet találkozom Robikámmal, és valószínűleg találkozom a leányzóval... Kicsit sok volt ebben a mondatban a feltételes mód az én ízlésemnek. Szombatig elvileg nem is hallok felőle. Robikámmal meg vasárnap reggel beszélek. Ráadásul honlap déltől Demkuval leszek szombat délutánig. És azt mondta, vigyek laptopot o.O Ejsze ebből gamelés lesz. Meg ivászat, Demku mellett ez a kettő standard esti program.
 Hiányzik a leányzó. Most nem úgy, mint eddig, általában, hogy a hangja ott duruzsol a fülemben, hanem úgy teljesen. Nem tudom mi van vele, nem tudom, mit csinál, csak azt, hogy jól érzi magát. Megígérte, hogy jól fogja érezni magát, és én elhiszem, hogy meg is teszi. De nem tudom hogyan, kivel, miért. Illetve no, a kivel az elég egyértelmű, mert ismerem az őrsvezető- és a külsős gárdát is. De nem tudok részleteket. Amikor a napjának szinte minden percét tudom két hétig, azelőtt pedig vele töltök szinte minden percet, most olyan... "Kihalt minden, a zene se szól, nincs Beethoven, nincs rock'n'roll". A zene persze szól, bömböl, ha nem szólna, azt hiszem magamba roskadnék. Nem is az a probléma, hogy nem tudok beszélni vele, hanem ahogyan elváltunk. Kutyafuttában. Meg az azelőtti estét sem zártuk le teljesen. De ahhoz, hogy azt lezárjuk, le is kell járnia a tábornak, úgyhogy várom a vasárnapot, türelmesen, mint mindig. A honlapi naptól jobban félek. Ahányszor eszembe jut a válogató, elkap a gyomorideg, tengap jelentkezett először, s azóta egyfeszt ez van. Ami jó, eddig ez a fajta gyomorideg mindig pontosan akkor múlt el, amikor megkezdődött az, ami miatt volt, és amint megszűnt, bele tudtam adni apait-anyait. Szóval jól kell sikerülnie a dolognak. Remélem találkozok ismerőssel is, az nagyon vicces lenne, akármelyik szövetségből futnék össze régivel.
 Sok a dolgom. Szerintem legközelebb Szigethalomról még írok. Lesz amit, túl leszek egy nagy utazáson, ami szerintem megint kalandos lesz, valamint a válogatón. Ejsze lesz amit. Az energiáim is stabilabbak lesznek addig, úgyhogy talán a következő bejegyzésem vidámabb hangvételű lesz.

"Mert nincs olyan erő,
Ami tőlünk elveheti már
A hitet, mit csak mi értünk
De a végtelenen át.

Nincs olyan erő,
Ami tőlünk elveheti már
A csodát, amit mi érzünk
Egymás iránt."

Stoppolj állatorvost székelyföldön!

Rég nem stoppoltam. És amikor este nyolckor pólóban állok ki stoppolni, ezt megérzem a bőrömön. Háromnegyed óra után, teljesen átfagyva már egyedül a remény élt bennem, mert már minden más átfagyott. Még szerencse, hogy Réka kijött velem, hogy ne kelljen egyedül álljak. A forgalom sem volt valami biztató, de azért több, mint amire egyáltalán számítottam. Csak nem akarództak megállni. Aztán egy papucsdaci csak behúzott az orrom elé. Beülök, és mindfuck mert manele szól a rádióból. Oké, akkor bunö ziuá, mulcumeszk-unde?-la szfűntú-binye. Döcögünk pár száz métert, amikor elkezdődik a... "beszélgetésünk". Ugyanis az ürge elkezdi mondani, ékes székely akcentussal, románul, hogy amúgy nem állt volna ő meg mert sok a cigány s ni ez itt a rádióban is cigány de milyen jó hangja van, mert ezeknek az van, hangjuk s pénzük, hát több pénzük van mint nekünk, s aztán az az Adrian Minune is, meg a magyaroknál is a Bódi Guszti, s az is mind cigány. Na ezen a ponton valahogy meg mertem már kérdezni, hogy szuntecj mágjár-dá-akkor váltsunk magyarra. És akkor még egy darabon szidtuk a cigányokat hogy mennyien vannak, meg hogy van egy ismerőse, aki szerint románia lakossága 6% magyar, a többi mind cigány. Az az érzésem, hogy a csávó nem szereti a cigányokat... Na de kérdi honnan vagyok, mondom Szángyőrgy, csak Hídvégen gépet szereltem egy leányzónál. Persze megkérdi, hogy megszereltem-e a leányzót is, mondom nem, mert nem az én leányzóm... na itt kezdett nehéz lenni benn tartani a felgyülemlő röhögést. Az iparos ugyanis elkezdte ezen a ponton, hogy mit táááá? há nem szabad kihagyni a lehetőséget, s mé nem aludtál nála (a vicc az, hogy Réka tényleg felajánlotta), s neki es volt egy főnöknője, akivel úgy voltak mint a testvérek, de mind ott sertepertélt körülötte, hogy hogyan húzhatná meg, s egyszer összevesztek valamin s akkor hogy kibéküljenek hívta magához, de ő nem ment mert fáradt volt s kedve nem sok akkor, s azóta ahányszor akarná, azt kapja tőle, hogy akkor nem jöttél, most még mit akarsz, s öcsém jól jegyezd meg "cse bádzsj ün gúrö si cse trádzsj pe púlö, ku ölá römüj". Oké, ne röhögj Yoyókám, kibírod, nincs már sok, illetlenség lenne, ennél vadabbat már úgyse fog tudni mondani, semmi gond... aham... me ekkor elkezdte, hogy ő állatorvos, s jó meló, csak sokat kell jönni-menni, csak nem épp annyira pénzes mint kéne, bár azért jól fizet, s mivel jól rá voltam hangolódva, gondoltam bedobom a szövegem, mondom hát igen, ebben az országban csak úgy lehet megélni, ha lopsz-csalsz-hazudsz, na ezzel mélységesen egyetértett, s elmesélte, hogy most várta a termopánost a minap, mert két héten át mind hazudozott, hogy másnap hozza, s mind nem hozta, s aztán egyik nap elé állt s azt mondta neki idefigyelj faszikám! amikor én azt mondom az asszonynak, hogy megbaszlak kisanyám, én úgy megeresztem, hogy az megmarad neki! te nekem itt ne mind gyere s hazudozz nekem s az asszonynak, mert milyen lenne én is elkezdenék hazudozni asszonynak s a két gyermeknek (anyámnak volt erről vagány a véleménye: "úristen, ez még szaporodik is?"), s akkor megmondta nem is kell a termopán mert van épp elég más cég ahol nem basszák át az embert napról napra. Jól van, már benn vagyunk a városban, most már igazán kibírom röhögés nélkül, bólogatok tovább, s mondom, hogy hát igen, ez ilyen, s ilyen nagy mély együttérző dolgokat, oszt eljutunk a dohánygyárig, ahol szólok, hogy na itt én kiszállnék. Megállunk, akarom elővenni a pénzt, erre mit mond? "Óóóó, ne mind vakarászd a zsebeidet táááá!" Köszönöm, viszlát, jó utat, kiugrok, eltávolodik 20 méterre, hát olyan röhögőgörcs kapott el, amíg hazaértem s utána még két órán át nem bírtam visszafojtani.
Köszönöm random állatorvos bácsi, ez volt életem legviccesebb stoppolása, remélem akkor is te viszel majd haza, amikor legközelebb megyek (ami eléggé a közeljövőben várható) :D

Floppi floppi...

Taskbar a képernyő felső felére téve, mert úgy jobb. A quicklaunchbaron Total Commander ikon, tudjátok a hüe kék floppy. Megnyitva egy Microsoft Word 2007. Az ablakban a bal felső részen egy gyorsbar save, undo és redo opciókkal. A save ikonja egy hüe kék floppy. És akkor még én csodálkozok, amikor ez a nuta megnyomja a TC ikonját és elkezd nevetni, hogy ő tulajdonképpen menteni akart, dehát "floppi-floppi"...

meg a vega

Ismerkedek a Kowalsky meg a Vega nevű nemtommilyendealegközelebbakeltáhozmegvalamipoposakármihezáll-rock zenekarral. Idézem, ami megtetszett:

"...van aki az égre néz, de ott senki nem látta még..."